A te vezetéseddel, a Tihanyi Bencés Iskolában a kurzushét keretében 21 kisiskolás, 13 egyetemi hallgató és 3 oktató együttes munkája nyomán létrejött egy, az iskola szellemét megidéző projekt. Mit jelent neked általában a Tihany projekt?

Onnan lehet a leginkább megfogalmazni, ami lett belőle. Amikor elkezdtük a tihanyi programokat, nem tudtam mit jelent nekem, nem hiszem, hogy előzetesen voltak különösebb, erre vonatkozó ambícióim. Inkább azóta lett nagyon fontos, amióta tudom, hogy mennyire más a tihanyi lét a hallgatókkal, mint az egyetemi lét. Első alkalommal még kevésbé tudtuk, hogy mi lesz belőle. Mindenesetre az első – még az Art Placc szervezésében létrejött - tihanyi jelenlétünk során derült ki, hogy minden körülmény adott ahhoz, hogy az erős közösségélmény révén – a későbbiekben már az egyetemi falain belül is hatékonyan működő - közösség kovácsolódjon össze.

Meghatározó személyisége vagy a projektnek az ötletektől azok kivitelezéséig. Mi az, ami téged a leginkább inspirál?

Nem tudom, hogy alapvetően mi. Ha azt mondom, hogy a hallgatók sikere, akkor ez furán hangzik és önmagában nem is igaz. Azt hiszem, hogy én semmi másban nem hiszek, csak az emberek közötti kapcsolatokban. Az inspirál, hogy én mennyire tudom őket inspirálni. Nem feltétlenül az én személyem a fontos, hiszen ez egyébként is egy oda - visszaható dolog, minden attól függ, hogy mennyi energiát adunk át egymásnak egy ilyen szituációban. Mindenesetre az intenzív együttlét, a közös munka, erős integráló erőnek bizonyult.

Mennyiben más egy ilyen, az egyetemről „kihelyezett” kurzus? A hallgatók úgy fogalmaztak, hogy nehéz volt visszajönniük.

Két program futott egymás mellett Tihanyban: az általam vezetett „pedagógiai program” és az apátság kommunikációjához kapcsolódó program. De mind a két program egyik fontos jellemzője maga a helyzet, hogy a hallgatók egyházi környezetben töltöttek el egy hetet, amely többségüket mélyen megérintette. Kevés olyan hallgató van, akiknek ez a mindennapi közege, így jó értelemben megrázó élmény volt számukra a két szerzetessel való folyamatos diskurzus. Ahogyan én látom, ez a folyamatos egymásra hangolódás, az állandó egyeztetések vitték előre az apátság kommunikációjához kapcsolódó projecteket. A Tihanyban eltöltött napok egyrészt a hétköznapokból való kimozdítás, a máshova fókuszálás időszakát jelentették, amelyben ugyanakkor nagyon erősen jelen van a magunkra való fókuszálás is. Több munkánál például - az eddigieknél - erőteljesebben érzem a személyességet. A legtöbb munka kapcsán a hallgatóknak kapcsolatot kellett kialakítaniuk a helyi lakosokkal is, ami önmagában sem volt könnyű dolog többek számára. Ágoston és Jeromos atya azonban rendkívül érzékeny, finom módon segítették ebben is a hallgatókat.
A tervezési feladatuk sem volt könnyű, hiszen egy hét alatt hajtottak végre komplex feladatokat, ugyanakkor az különösen tetszett mindenkinek, hogy nem konkrét elvárásoknak kellett megfelelniük. Ágoston és Jeromos atya kérése az alakuló egyetemi ötletekkel kapcsolatban az volt, hogy minden, létrehozott projekt úgy működjön, hogy bármivel találkozik is a turista, a zarándok, vagy a látogató az apátság vonatkozásában, úgy érezze, hogy ővelük találkozik.

Vannak-e olyan dolgok, amit csak ilyenkor tudsz meg a hallgatókról, az egyetemi közösségekről?

Egy klasszikus egyetemi szituációban - bármennyire is törekszünk rá - kevés az idő, felület arra, hogy igazán megismerjük a hallgatókat. Sok esetben itt, ebben az összezártságban adott válaszok során derülnek ki akár magánéleti történések is. Különös élmény volt, ahogy az általam ismert, de egymást nem feltétlenül ismerő hallgatókból hogyan formálódik pár hét alatt egy igazi mikroközösség. Az én csapatomba, a „pedagógiai programba” meghívásos alapon kerülhettek be, többnyire a média intézet hallgatói, mert őket már tanítottam, ismertem. A többi projekt nyitott kurzusként működött, azaz lehetett rá jelentkezni, nekem azonban fontos volt, hogy a tanári szerepekre nyitott hallgatókkal dolgozhassam együtt.
Ebben a helyzetben az én felelősségem volt, hogy a ránk váró 21 kisgyermekkel illetve az egyetemistákkal mi történik egy ilyen kurzus keretében. Ezért azokat a hallgatókat hívtam, akikről tudtam, hogy erőteljesebben vannak jelen a közösségben, erősebb a kommunikációjuk mások felé, nincs bennük tekintélytisztelet - ami korlátozhatná a szabad kommunikációt – de erős odaadás van bennük. A pedagógia, a tanítás ugyanis egy közösségi dolog, ott kevésbé fontos az individualizmus, alázat kell. Így nem véletlen, hogy a meghívottak között több volt a tanár szakos hallgató, de voltak olyanok is, akiket megismerve kiderült számomra, hogy a személyiségük alkalmassá teszi őket a gyerekkel való foglakozásra, és a későbbiekben fontos lehet számukra a tanári pálya, bár ők erre eddig nem aspiráltak.
Az egymást korábban csak 2-3 fős csoportokban ismerő 13 hallgató attól kezdve, hogy elkezdődött a munka, ilyen elvek alapján működött. A tihanyi létben olyan szakmai és emberi összefonódás jött létre, ami, azóta sem múlik. Nem tudom ez meddig él, élhet, és idővel mennyire csitul el, most azonban még nagyon erősnek bizonyul.

A hely szellemétől mennyiben függött ez a folyamat?

Őszi szünet volt az iskolában, de tudjuk, hogy az ott dolgozók számára munkaidő ez is, ugyanakkor nagyobb lehetőségük van a pihenésre. Ehhez képest minden nap bent volt az iskolaigazgató, akinek jelenléte biztonságot nyújtott mindannyiunk számára. Bármit kértünk mindenben segítségünkre voltak a helyiek, az iskola dolgozói. A fantasztikus könyvtáros, aki a portát is kezelte ez alatt az idő alatt és kávét is főzött nekünk, a konyhás nénik, akik minden kívánságunkat teljesítették. Segítségükkel teljesen belaktuk az iskolát.

Hogyan lehetett mindenre felkészülni?

Valószínűleg nem mellékes szál, hogy a program által megcélzott, 6-14 éves korosztállyal régóta dolgozom együtt az egyetemen kívül. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy – már kurzushét előtti hetekben – a hallgatókkal együtt raktuk össze a programot. A kurzust rendszeres előkészítő munka előzte meg: a hét tematikájához illeszkedő feladatokon gondolkodtak, közösségi játékokat gyűjtöttek, együtt találtuk ki az egyes napok és az egész hét forgatókönyvét. Minden felhasználható eszközt, anyagot is együtt gyűjtögettünk össze, lomtalanításokra jártunk, barátokat, ismerősöket is biztattunk a lomtalanításra, fontos volt, hogy ha csak lehet, újrahasznosítsunk. A hallgatókkal szemben nem volt elvárása az egyetemnek, és azon belül a tanár szaknak sem, hogy tanítási gyakorlatként éljék meg ezt a hetet. Praktikusan azonban mégiscsak azzá vált. Ugyanakkor nem szerettem volna, ha szigorú követelményeknek kellett volna megfelelniük, sokkal inkább az volt a vágyam, hogy teljesen szabadon tudjanak kibontakozni, foglakozni és kommunikálni a gyerekekkel. Ideális és a közoktatásban csak nagyon ritkán kipróbálható helyzet volt ez, hiszen kis csoportokban dolgoztak a gyerekekkel együtt a hallgatóink, megosztva a feladatokat és megosztva a felelősséget is. Ezzel együtt a gyerekekkel való együttlét – főleg ebben a korosztályban – folyamatos fegyelmet és nem szűnő érzékeny figyelmet követel. A hallgatók szempontjából ez azért kemény munka volt, napi hat óra koncentrált jelenlét. Reggel 8-kor kezdtünk és délután 2-ig a gyerekekkel voltunk, ennyi idő alatt már konfliktusok is ki tudnak alakulni, pedagógiai problémák is fölmerülnek, emiatt délutánonként hagytunk magunknak időt ezek megbeszélésére, a közös munka során fölmerülő konfliktusok feloldására.
Bodóczky István folyamatos jelenléte nemcsak nekem, a hallgatóknak is nagy segítség volt ezekben a helyzetekben. Személye, jelenléte, figyelme, mérhetetlen nyugalma és türelme hitelesen példázta egy igazi tanár személyiség legfontosabb tulajdonságait. Rajta keresztül, a hallgatók számára átélhetővé vált, amit én némi iróniával, leegyszerűsítve és talán kicsit félreérthetően is, de úgy szoktam megfogalmazni, hogy „egy tanárnak nincs lelke”. Ami azt jelenti, hogy nincs magánélete, nem fáradt, nem szomorú, nem másnapos, a tanítás alatt nincsenek személyes igényei és általában nincs figyelembe véve, mert a gyerekek jól léte a legfontosabb.

Mikor nevezhető eredményesnek ez a kurzus?

A kurzus legnagyobb eredményei között tartom számon – mert a személyes életek nekem mindig fontosabbak a nagy egésznél – hogy volt három hallgató a csapatban, aki eddig nem gondolta, hogy köze van a tanári pályához, most fölmerült, hogy esetleg tanár szakra szeretne menni. Az sem mellékes számomra, hogy itt egymásra komolyan odafigyelő közösség kovácsolódott össze. Ez a csapat a közös bulizásokon kívül biztosan segíti is majd egymást, már a kurzus óta eltelt időszaknak is az a tapasztalata, hogy ha valakinek problémája van, azonnal jön valaki segíteni. Sikernek tekintem azt is hogy a gyerekek elfogadtak bennünket, olyan élményeket éltek át velünk, aminek fontosságát felismerve az iskola meghívott minket a farsangi mulatságukra. Nem foglalkozást tartani, hanem vendégként. Látva, a gyerekék örömét a kurzus alatt, nekik akarnak meglepetést szerezni azzal, hogy mi is ott leszünk.
Az elkészült szellemeket „befogadták” az osztályok. Az, ami tulajdonképpen megszületett a hét alatt, kevéssé hasonlít ahhoz, amit elterveztünk még tavaly. Az előzetes terv egy-egy osztály vizuális identitásának megfogalmazása volt, továbbá az iskola tanárai közül sokan arra számítottak, hogy nagyon praktikus dolgokat fogunk csinálni, hogy tevőlegesen, igazán átalakítjuk az iskolát. De ez egy tervezési program lenne, szakemberek és nem a gyerekek feladata. Viszont ahhoz, hogy egyszer ez akár megtörténhessen, fontos tudni mit gondolnak a gyerekek a saját iskolai közegükről. Az iskola belakását gondoltuk újra. A gyerekközösséget, és annak az iskolához való viszonyát, a tihanyi iskolások közös identitását szerettük volna erősíteni. A gyakorlatban az aulával, amely az iskola egyetlen közösségi tere, – de lényegében egy kiszélesedett folyosó – foglalkoztunk. Az első napon pszicho dramatikus technikákkal és játékok segítségével felfedeztük, a gyerekek számára új szempontok szerint megismertük és értelmeztük a teret. A gyerekekkel együtt próbáltuk megfogalmazni a szellemiségét, és ezen keresztül a viszonyukat az iskolához. Aztán ezeket a gondolatokat, tulajdonságokat, viszonyokat megszemélyesítettük: lényekké, figurákká, szellemekké vizualizáltuk. Különböző technikákkal, dolgoztunk, építkeztünk, festettünk, folyamatos reflexiókkal minden felmerülő gondolatra és ötletre. Mindent közösen, kisebb-nagyobb csoportokban csináltunk, megmutatva azt, hogy a közösségi munkának, az együttességnek óriási szerepe lehet az alkotói folyamatokban.
Hiszem azt is, hogy ha a tihanyi gyerekekben kinyitottunk valamit, akkor az majd működik később is. Itt azt érthették meg elsősorban, hogy hogyan lehet együtt, közösségben dolgozni.

Szalontai Ábel tihanyi víziója 2014 tavaszán kezdett el valódi formát ölteni, amikor a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatóival először szervezett workshopot a Balaton partján. Kísérleti alkotótábor volt ez a javából, amiben a különböző szakok diákjai egymással együttműködve, szabadon fogalmazhatták meg a helyi problémákkal kapcsolatos felvetéseiket. A program kezdetektől fogva hosszútávra szólt, és lépésről lépésre szeretné megalapozni az egyetem jelenlétét a régióban.

A legutóbbi szakaszban már a Tihanyi Bencés Apátsággal partnerségben, több szálon futottak a projektek. A helyi iskolában gyerekek bevonásával Fábián Noémi vezetett foglalkozást; Ruttkay Zsófia csapata az apátsági kommunikáció átalakítására és a múzeum tereinek kihasználására tett javaslatokat. A „megtartó erő” fogalmából kiindulva pedig több képsorozat is született, amiknek a létrehozásában Szalontai Ábel segítette a fotósokat.

A Tihanyban élők és az oda látogatók évszázadok óta támaszkodhatnak az apátság helyi „megtartó erejére”. A MOME új szereplőként hogyan tud hozzáadni a már meglévő értékekhez?

Amivel az egyetem gazdálkodni tud, az az ötleteinek a kimeríthetetlen tárháza. Az ebből fakadó lehetőségek az apátság számára is láthatóvá váltak. A kölcsönös bizalomnak pedig jó alapot biztosít, hogy oktatási intézményként mi nem kizárólag a vállalkozói-gazdasági együttműködés reményében keressük a helyiekkel való kapcsolatot, de valóban a régiót érintő kérdéseken és megoldásokon akarunk gondolkodni. Jelen esetben ebből konkrét megrendelési helyzet alakult ki, aminek keretében segítjük az apátság üzeneteinek a kommunikációját, építészeti felvetéseket fogalmazunk meg, olyan programokat szervezünk, amik a helyi közösséget is egy kicsit talán jobban össze tudják hozni. Ezek mind-mind nagyon izgalmas különálló irányok, de az egyetem igazi erőssége abban áll, hogy ezekre egy átfogó, komplex megoldást tudunk javasolni. Az evőeszköztől kezdve a kommunikációs felületeken át, segíthetünk akár a turisztikai szolgáltatások megtervezésében is.

Mindez mennyiben tud túllépni Tihany határain?

Ha Tihanyban eredményeket tudunk felmutatni, és folyamatossá válik a közös munka, akkor arra rá lehet építeni olyan felületeket és tartalmakat, amik már a szélesebb körű régiófejlesztést célozzák meg. Ez a bencések elképzeléseitől sem idegen: az a szellemi erő, ami bennük rejlik, ki kell, hogy kerüljön az apátság falain kívülre. Többek között ezért üzemeltetnek egy iskolát is, ahová tizennyolc régiós településről gyűlnek össze a diákok – e mögött az a gondolat áll, hogy a szellemiségük az egész régió számára erős potenciált hordoz. Mi pedig olyan regionális helyzetben találtuk magunkat, ahol az eszközeink nagyon hasznosak lehetnek egy ilyen fajta gondolkodásmódnak a kibontásához.

Már a kezdetekben is beszéltél róla, hogy a távlati célok között szerepel egy MOME-s telephely létrehozása a Balaton mellett. Ennek alakulnak a körvonalai?

Az egyik ambíciónk valóban az, hogy elinduljon ott egy műhely, ami önmagát képes fenntartani. A körvonalak lassan finomodnak; keressük a pályázati lehetőségeket. Azt hiszem, ha kulturális és régiófejlesztési célokkal meg tudunk jelenni, és a műhely feladatait valóban lokális problémák szolgáltatják, akkor a mostani tervek átléphetnek egy másik szintre. A saját koncepcióm horizontja is bővült az utóbbi időszakban... olyan helyet képzelek el, ahol, mondjuk, a tanáraink és a doktoranduszok is kutathatnak, alkothatnak, elvonulhatnak. Ebben az összefüggésben az lenne izgalmas, ha olyan kutatásokat tudnánk támogatni, amik a régióban felmerülő kérdésekre irányulnak, és amiknek az eredményét vissza lehet forgatni a helyi fejlesztésekbe. De nemcsak kutatásról, hanem meditációról, alkotásról, közösségerősítésről és az egyéni ambíciók lehetőségeinek megteremtéséről is szólna egy ilyen műhely. Úgy képzelem, hogy adott egy nagy munkatér és adottak a szállások, ahová bármikor el lehet vonulni… Amolyan újragondolt művésztelep új funkciókkal és ambíciókkal. Fontos szempont az is, hogy nemzetközivé tudjunk tenni egy ilyen helyet. Legyen alkalmas a hazai és nemzetközi partnereink fogadására a kutatás-fejlesztés és oktatás összefüggésében. Workshopoknak, tanfolyamoknak adjon helyet, és a régióban is példaértékű munkát indíthassunk el a helyi szereplők bevonásával.

Oktatóként milyen lehetőségeket látsz ebben?

A személyes ambícióm, hogy az az idő, amit közösen eltöltünk akár a hallgatókkal, akár a partnereinkkel, jó minőségű idő legyen. Én ehhez nem tudok jobb helyet elképzelni a Balatonnál, illetve Tihanynál. Oktatóként azt is fontosnak tartom, hogy a hallgatók részesülhessenek olyan jellegű élményekben, amik az egyetem falain kívül esnek. Minden alkalom, amikor lent voltunk, azt erősítette, hogy ennek az intenzitása akár öt nap alatt is olyan kézzelfogható eredményeket hoz, amit házon belül nem tudunk megcsinálni. A jövő egyetemét úgy képzelem el, hogy egy erős központtal összhangban működnek vidéki szatellitek is, amik lehetővé teszik, hogy a hallgatók új élethelyzetekkel találkozzanak. Nagyon lényeges, hogy transzparens és direkt ütköztetés szülessen a világ és a hallgatói gondolat között. E mögé fel kell állítani egy menedzsmentet, üzemeltetni kell, szakmailag ápolni kell, és önfenntartóvá kell tudni tenni. Ez egy óriási kihívás. Azt még nem tudom felmérni, mekkora munka vár ránk, de az biztos, hogy óvatosan kell előre lépkednünk. Nem kell rohanni.

Ebben a folyamatban a Bója jelenti a következő kis lépést…

Igen. Fontos, hogy legyen egy olyan felület, amin összegyűjthetjük és bemutathatjuk az eredményeinket. A saját gondolataimat szeretném úgy viszont látni a közeljövőben, hogy azok már nemcsak az enyémek, de mások is hozzáadják a sajátjukat. A Bójába mindenki bele tud rakni valamit a csapatból. Nem tagadom, hogy én személyesen nagyon szeretnék több időt tölteni Tihanyban; többet dolgozni azon, hogy az ott töltött idő valóban közös élménnyé váljon.

Új szereplője vagy a Balaton projektnek. Milyen előzetes elképzelésekkel érkeztél?

Nagyon részletgazdagon be voltam vezetve, hiszen Szalontai Ábel már az elmúlt tanév elején említette, hogy van egy ilyen Tihany projekt, ahol lenne helye hangnak és zenének. Régebb óta vonzódom Tihanyhoz – mint sokan mások is a csapatból – így nem ért engem meglepetésként, készültem rá és nagyon örültem, hogy sor került a dologra. Az idei tanév elején volt egy tanári kirándulás, ami nagyon inspiráló és meghatározó volt, mert láttam a helyet, „bele lehetett kóstolni” az ottani hangulatba. Azt persze nem lehetett tudni pontosan, hogy mi a feladat, de szellemileg rá lehetett készülni…

Miben volt más, mint egy, az anyaintézményben zajló egyetemi kurzus?

A hallgatókkal való kapcsolat építésében fontos körülmény volt, hogy a közösség reggeltől estig és estétől reggelig együtt volt. Nem tudtam, hogy milyen MOME-s hallgatókkal időt tölteni. Ami meglepett, hogy nagyon erős munkahangulat volt, és ez nagyon jól esett. Volt ugyan közös iszogatás, beszélgetés, de végig arról a dologról volt szó, amiért ott vagyunk. Sokan voltunk, nagyon különböző feladatok voltak, nagyon különböző szakos hallgatók gondolkodhattak együtt. Legalább a felét ismertem a társaságnak, hiszen elsőben mindenkit tanítok a Média Intézetben, de volt olyan közülük, akivel azóta sem találkoztam.

Mi az, ami téged a leginkább inspirált?

A kisgyerekekkel való foglalkozás nem áll tőlem messze, jó volt megint ilyen közegben lenni. A leginkább inspiráló erő a sok hallgató jelenléte volt és az, hogy 3-4 kisiskolás dolgozott együtt 2 egyetemistával vagy oktatóval. Nagyon jó fejek voltak a tanítványaink, és ilyen körülmények között dolgozni igazán ígéretes dolog. Jó volt a multimedialitás is, amikor egy alapvetően vizualitás alapú dologban a zene is megtalálja a helyét. Én mindig a zene felől közelítek, például a Waldorf Iskola Zeneiskolájában – ahol tanítok – csak a zene van. Itt azonban minden komplexen volt jelen és ebből a komplexitásból szép eredmények születtek. Szinte szlogenné vált, hogy Tihany neve csendet, békét jelent és itt valóban – még a gépkorszakban is – van olyan napszak, hely, ahol nyugalom van. De természetesen engem az izgat leginkább, hogy milyen hangokra lehet itt rátalálni. Ágoston atya azt ígérte, hogy szól, ha rianás lesz. Ha befagy a Balaton – ha csak tehetem – rohanok egy felvevővel és felveszem. Még felvételen sem hallottam nagyon rianást. Egyébként nagyon más lehet a hangvilága ennek a környéknek tavasszal, és biztos más nyáron is. Egy rendszeres jelenlét esetében a soundscape-nek a ciklikusságát fel lehetne térképezni. Az Ökológiai akusztika a doktori témám, ez is jól jelzi, hogy számomra különösen izgalmas lehetőség. Van egy világméretű kezdeményezés, ami arról szól, hogy rezervátumok, nemzeti parkok nemcsak a képi világon, hanem a hangi világon keresztül is megismerhetőek. Ez is a megőrzés egy fajtája, pláne ha a drámai folyamatokat szemléljük, lehet, hogy kuriózum lesz egy-egy ilyen dzsungel soundscape, amiket mostanság havonta raknak fel a netre. Ez a fajta tevékenység most nagyon aktuális és a Tihany projekt erre is nagyon alkalmas. Terveztem egyébként hang sétát vagy „hangvártát” is. Az úgynevezett sound walk során megyünk és figyeljük a hangokat, de ha sokan sétálunk, akkor sokszor a legerősebb hangok a saját zajaink lesznek. Ennek párjaként kitaláltam a „hangvártá”-t, amikor egy helyen csak várunk, hogy mi lesz, és rögzítjük a bejövő hangokat. Ez alkalommal azonban sajnos egyikből sem lett semmi, mert nagyon kevés volt az idő. A jövőben ezek megvalósítása mellett van több más tervünk is. A belső tó például nagyon alkalmas lenne egy hangokból és fényekből álló vízi installációra, bár ez az ötlet még nagyon embrionális állapotban van. Már jó ideje gondolok ennek kivitelezésére és éppen egy völgyet kerestem, ahol hallani és látni lehet az éjszakai hangokat és fényeket. Ahogy a belső tó partján sétáltam, arra jutottam, hogy megtaláltam az alkalmas helyszínt, már láttam is a csónakokat a vízen… De ez egy pénz és energia igényes projekt, amelynek kitalálásában jobban el kellene még merülni.

Mit tekintenél eredménynek?

Ez a projekt egy zárt dolog volt, pár nap alatt lezajlott. A záró esemény önmagában eredménynek tekinthető, és persze a közösség létrejötte is nagy eredmény. Az igazi kérdés ugyanakkor az, hogy milyen módon lehetne mindezt továbbvinni. Abba nem látok bele, hogy például a workshopokon túl mi lehet a hosszabb távú tervünk. Talán a tanár szakos hallgatóknak lehet gyakorlóiskolája a Bencés Iskola, de ennek realitását én nem tudom felmérni. Ha megszületik például egy új formája az Apátság kommunikációjának, vagy ha sikerülne megcsinálni az említett térinstallációt a belső tónál, az nagy eredmény lenne.

Talán az Apátság szellemiségének hatására mintha a hallgatói projektekben erőteljesebben megnyilvánult volna az önreflexióra, az elcsendesedésre, a lelassulásra való vágy…

Igen, valóban így volt. Aki ott volt, az nem hogy készen állt erre, hanem volt is igénye rá. Az egyetemen nem szoktunk hitről, templomról beszélgetni és itt derült ki számomra, hogy ez igenis téma a fiatalok körében, de legalábbis sokan fogékonyak rá. Ez egy jó találkozás volt: az itt született kapcsolatok révén a tihanyi csapat ma már egy külön entitás. Várom, hogy legyen folytatás. Klassz volt…

Évről évre bővül a Bója projekt. Nemcsak a csatlakozó lelkes személyek, hanem a felmerülő kérdések, illetve az újabb témák terén is. Idén a gasztronómia kérdéskörével egészítjük ki az eddigi felvetéseket. A látszólag hétköznapi fogalomkör sokkal jobban átszövi az életünket, mint gondolnánk. A gasztronómia ugyanis bőven túlmutat a létfenntartó funkción, sőt, az élvezeti értéken is. Mindegy, hogy tihanyiak vagyunk-e vagy csak pár napot töltünk a Balaton közepén, mindannyiunkat érint ugyanaz a hármas kérdes: mit eszünk, miből és min/ hol? Lehet a helyszín az otthonunk, a nyaralónk, egy büfé a strandon vagy valamilyen étkezde, étterem.

Fontosnak tartjuk, hogy a felmerülő problémákra egy erőforráskataszter felállítása után, a kulturális és társadalmi környezet figyelembevételével a fenntartható fejlődést szem előtt tartva dolgozzuk ki terveinket, javaslatainkat.

A helyi sajátosságok megismerésétől, a problémák feltérképezésén át szeretnénk konkrét, hosszú távra releváns válaszokat, megoldásokat adni a gasztronómia területén, minél szélesebb célközönségnek.

Megvizsgálnánk, feltárnánk a helyi adottságokat, erőforrásokat, specialitásokat. A hagyományok megismerésével, és a sajátosságok felmérésével lehetőség nyílna azok valorizálására és esetleges újragondolására, újfajta „tálalására”.

A „megtartó erő” fontos része, hogy a helyi közösségek perspektívát lássanak a gasztronómiát érintő szintek bármelyikében. Egy helyi gazdaság működtetésében, egy-egy jól azonosítható, térségre jellemző specialitás termelésében/készítésében/forgalmazásában, a vendéglátás valamely szeletében. Mindaz a szemlélet, ami jellemző a Bója projekt egészére, és amit gasztrovizsgálódásaink eredményeként kapunk, megjelenne az ehhez kapcsolódó tárgykultúrában is. Kül- és beltéren egyaránt.

Mit várunk mindettől? Várjuk a helyi identitás erősődését, hogy a Tihanyi-félszigettől, mint a Balaton szívétől elindulhasson egy, a tó egészére kiterjedő gasztroszemléleti változás, mely nemcsak esztétikai, de életminőségbeli változást is hozhat a balatoni közösségnek, közönségnek.